„Én Kálmán, Magyarország, Horvátország és Dalmáczia királya, a szent keresztre esküszöm, hogy veletek, hű traui polgáraim, szilárd békét tartok. Sem nekem, sem fiamnak, sem utódaimnak adófizetői ne legyetek. Püspöknek és bírónak azt fogom rendelni, kit a papság és a nép annak megválasztanak. Megengedem, hogy egészen régi törvényetek szerint éljetek. Hanem abból a kikötővámból, melyet az idegenek fizetnek, kétharmad a királyt illeti, egyharmad a város bíráját, a tized pedig a püspököt.” – foglalta oklevélbe Kálmán királyunk 1108. május 25-én Trau kiváltságait és kötelezettségeit. A többi dalmát várossal, elsősorban Zárával és Raguzával ugyanígy járt el.
„„Nem engedem, hogy várostokban akár magyar, akár idegen lakjék, ha magatok nem engeditek. Ha pedig koronázás végett vagy a birodalom ügyeiben hozzátok jövök, senkit sem szállásoltatok erőszakkal polgár házába, hacsak szívesen nem fogadjátok. Ha pedig uralmam valakinek igen súlyosnak látszik, és el akar költözni, szabadon mehet nejével, gyermekeivel, családjával és mindennel, mi az övé, hová neki tetszik. Ezt az esküt Kálmán király, Lőrincz érsek és a magyar ispánok megerősítették. Én, János nádorispán megerősítem. Én, Apa ispán megerősítem. Én, Tamás fejérvári ispán megerősítem. Én, Jakab borsodi ispán megerősítem. Én, Ugudi vasvári ispán megerősítem. Én, Slaviz nógrádi ispán megerősítem.”
E városoknak tehát a király komoly autonómiát kínált, melynek még számos eleme volt a bíráskodástól kezdve a szabad költözés jogáig és a túszejtés tilalmáig.
Ami azonban a fentebb kiemelt részekből minket jelenleg érdekel, az nem más, mint az egyéb politikai haszon mellett a gazdasági vetület, azaz: „hanem abból a kikötővámból, melyet az idegenek fizetnek, kétharmad a királyt illeti, egyharmad a város bíráját, a tized pedig a püspököt.”
Kálmánnak és a magyar királyságnak érdekében állt, hogy ez a bevétel és a dalmáciai polgárok bevétele minél nagyobb legyen, s a király a városoktól egyenes, közvetlen adót nem szedhet, így megengedte, hogy a városi polgárok az egész magyar birodalomban szabadon kereskedjenek tengeren és szárazon, és ezért sem a királynak, sem valami tisztviselőnek semmi adóval ne tartozzanak.
Nagy Lajos több hadjárat után teljes egészében visszafoglalta Velencétől Dalmáciát, sőt a magyar uralmat Raguzára, a mai Dubrovnikra is kiterjesztette, ugyanis az 1358-as zárai béke és az 1381-es torinói béke során Velence lemondott a dalmát parti sávról és a hozzá tartozó szigetekről a Kvarner-öböltől Durazzóig. Raguza ekkor került először magyar fennhatóság alá.
Lajos, a Kálmán által oklevélbe foglaltakhoz képest, megreformálta dalmáciai jövedelmeit is, a só- és harmincadvám kezelését kivette a városi tanácsok kezéből, azokat horvátországi és dalmáciai só- és harmincadkamarák kezelésére bízta. A kamarákat bérbe lehetett venni, főleg firenzeiek voltak a bérlők.
Lajos ösztönözni próbálta a magyarországi és erdélyi városok kereskedelmét Dalmáciával, főleg Zárával, de a közvetlen kereskedelem nem indult meg, csak firenzei közvetítéssel.
Raguza eltérő jogállása:
A Velence utáni második legjelentősebb adriai város, Raguza évi 500 dukát adót kellett fizessen és magyar felségjelek alatt kellett működnie, de a raguzaiaknak a többi dalmáciai várossal szemben comesük személyét nem kellett megerősíttetniük a királlyal. Ennek fejében élvezték a király védelmét ellenségeikkel, elsősorban Velencével szemben. Raguza vazallus államként teljes önkormányzattal rendelkezett.
Bár Könyves Kálmán még megelégedett a vámbevételek 1/3-adával, a 13. századtól e városok városonként 2-3 ezer aranyforintot fizettek a kincstárnak, és ugyancsak városonként 2-3 hadigályát tartottak felszerelve és készenlétben az ország számára. (Amikor például a nem túl jelentős méretű Pago szigete 1397-ben a magyar királyság segítségével elnyerte Zárától való függetlenségét, besorolták Dalmácia királyi városai közé, és onnantól évi 2000 aranyforintot fizetett a kincstárnak, a comesnak pedig 150 dukátot. Ettől kezdve Pago is köteles volt egy gályát állandó jelleggel harcra készen tartani, és erődöt építeni.)
