Csurka István, a felelősségvállalás drámaírója
Csurka István Budapesten született, ugyanott hunyt el. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturgia szakon végzett, Kétszeres József Attila-díjas író, drámaíró.
Első novellái megjelenésekor egyesek már egy új, nagy írót üdvözöltek, ugyanakkor mások élesen bírálták, amivel részben maguk is akaratlanul, közvetve, az előbbiek véleményét támasztották alá. Ha ugyanis egy új hang lélektani-társadalmi témákról őszintén megszólal, azt bejósolhatóan egyaránt érik dicséretek és kritikák, sőt támadások. Regényt is írt, de a későbbiekben inkább a drámairodalom felé fordult.
Eleinte egysíkúnak ítélte a kritika, hát persze, milyennek minősítené egy internacionalista-kommunista korban tevékenykedő kritikus Csurkát, amikor nem az egyetlen elvárt, „sokoldalú” vonalat követi? Pedig Móricz hatására főként „népiesen” írt novellákat, „városiasan” a tárcáit, esetében nem ellentmondás már korai írói szakaszát népiurbánusnak nevezni, egybeírva e két szót és jelentéstartalmait.
Első drámája, a Ki lesz a bálanya? kiemelkedett a kortárs drámaírók alkotásai közül, mert a többiekkel ellentétben nem színpadra alkalmatlan szónoklatot, nem globális atomkatasztrófa-veszélyt, sem mókás szórakoztatást vitt színre, hanem az 56-os forradalomban és annak elfojtásában (ez persze nem hangzik el, de tudjuk) megnyomorodott generáció reményvesztett pókerezését, nem csak kártyákkal, hanem a valóságukkal, az életükkel játszva. Komplex, gondolatébresztő, igaz dráma. Várhatott is a szerző évekig, mire előadták, valamilyen kisszínpadon, vagy fogalmazzunk szebben, „stúdiószínházban”, a Tháliában.
Csurka olyan egyéni sorsokról ír, gyakran tragikomikus hangvétellel, amelyeket a történelmi kor határoz meg. Sütő András azt mondaná: a nagy romlás végig érezhetően ott lebeg felettük, a karakterei ezért nem „légből kapottak”, realisztikusak akkor is, ha nem valós, történelmi személyek, és ha a mindennapi életük van leírva. Többnyire városi értelmiségiek, a szerző is az, jól ismeri e réteg vívódásait. Következzen még néhány példa:
A Szájhősben a főszereplő egy népi káder, aki elmerül a korrupcióban, nem képes változtatni, segítséget vár valahonnan kívülről. Valami istenszerűtől? Hát, reménytelen. Szándékosan nem főhőst írtam, hisz a darab a vergődő középszerről szól, Csurka ebben és több darabjában erről és a személyes felelősségről ír. Elgondolkodtat: a nehéz társadalmi körülmények kifogást, sőt mentséget jelentenek-e a tettekért, vagy azok elmaradásáért?
A rendszer, tágabban fogalmazva a társadalom felelőssége nagy súllyal az Idő vasfogában jelenik meg, a hatalom már háttér-főszereplő. Látszólag a fő karakter egyéni képességei, elhatározásai, tettei határozzák meg a sikeres karrierjét, hogy aztán kiderüljön, ez azért volt lehetséges, mert a hatalmasoknak őrá pont ilyen formában volt szüksége a saját céljaik elérésében. Mindig is mindent tudtak, mozgatták a szálakat. Van, akit a hatalom úgy darál be, hogy észre sem veszi.
Az Eredeti helyszínben egyfajta szintézisként, a hatalom és az egyén felelősségének nagyjából egyforma jelentőséget tulajdonít: a művész, az asszisztensből lett rendező dilemmája: vagy eltűnni a süllyesztőben, vagy idomulni, beilleszkedni a hatalom sémáiba. Mefisztó, jut eszünkbe.
A nyolcvanas években megnyílik a világ, falak repedeznek, majd omlanak össze. Diktatúrákat söpör el a szabadság szelleme. De milyen szabadság, kinek a szabadsága? A felszabadultság az ördögnek is az, ezer arcot vesz fel, és kifinomultabb módszerekkel hat az emberiségre. Magyarországnak eszébe jut Erdély. Csurka is kimozdul a trianoni határ szorításából, a falurombolási terv sötét fellegeinek feltornyosulásakor mutatják be a Megmaradnit.
Ilyen színdarabot megírni nehéz feladat lehetett. A határon kívüli magyarság sorsa túl sokáig volt tabutéma hazánkban. A szovjet uralom, a Rákosi- majd a puhább, de lényegét tekintve ugyanolyan Kádár-kori kommunista uralom túl egyszerűvé tette az értelmiség gondolkodását is ezen ügyekben: kommunizmus-szocializmus rossz, megszüntetni. Ruszkik haza. Más országokba rekedt magyarok? Üldöztetés. Mindent vissza és pont. Vagy legalább autonómiákat. Mindenki maradjon ahol van, ahova való… A valóság azonban sokkal bonyolultabb, minden utódállamban máshogy alakult a magyarság sorsa, és egy-egy utódállamon belül is időben változások voltak, rosszabbra-jobbra fordulások.
Csurka drámáiban eddig a pontig a diktatúra és az egyén viszonyáról volt szó elsősorban. Ettől kezdve hangsúlyosabban a szabadságról is. De újra a felelősségről, hisz minél nagyobb a szabadság, annál nagyobb a felelősség, nem veszi le azt a vállunkról egy diktatúra, hogy mondhassuk: nem tehet(t)ünk semmit. A szabad ember nem kiskorúsítható, felnőttként hozhatja, és kell is hoznia, a döntéseit. Az egyén szabadon távozik jobb helyre? Joga van hozzá. De mit, kit hagy maga mögött? Az államhatalom mellett (már kettőről, háromról is beszélünk: anyaország, utódország, nagyhatalmak…) régi-új szereplő a nemzet és kultúrája. Aki elmegy, tagja maradhat a nemzetnek? Hogyan igen, hogyan nem? Ha egyben marad egy kisebbségi tömb, az elég a megmaradáshoz? Vagy tenni kéne valamit? Ha igen, mit? Mennyi ehhez a mozgástér? Mi a jó, mi a rossz, illetve mi a kisebb, mi a nagyobb rossz? A darabnak számtalan kérdést, megoldási lehetőséget kell felvetnie.
Természetesen Csurka István ezen alkotását is érték jó-rossz kritikák. Az Udvari Kamaraszínház most is elsősorban a kedves közönségére bízza, hogy mélyen, részletekbe menően, szabadon elgondolkozzon, mennyire sikerült a Budapesti drámaírónak felvázolni e trianoni határon túli probléma teljes összetettségét, és hogyan segít neki ebben a trianoni határon túl született rendező.
Brenner Zoltán
