Wass Albert két kisregényét adaptálta színpadra Andrási Attila. A rendezés is az ő nevéhez fűződik. A Jönnek! és az Adjátok vissza a hegyeimet! c. regények adaptálásán azonban az előadás jócskán túlmutat. Mi, a nézőtéren ülők ezt a többletet mindvégig a zsigereinkben éreztük. Talán a túlvilágról is volt látogatója az előadásnak. A fiatalon elhunyt Selmeczi Roland szelleme lebeghetett az altemplom felett. Az ő gigantikus erővel kieresztett, ellentmondást nem tűrő hangján örökre beleégett a retinánkba, amikor az Adjátok vissza a hegyeimet! első néhány mondatát nézzük a videón. A felvétel bárki által visszanézhető, visszahallgatható a neten.
Az író számos regényt írt Erdély hegyeiről, városairól és népeiről, amelyek az ott élő magyarokat, székelyeket és románokat mutatják be az elmúlt évszázadok viharai közepette. De az 1940 szeptemberi észak-erdélyi visszacsatolás körülményeiről, következményeiről e két regény, és a Tizenhárom almafa szólnak. Andrási Attila adaptációja a lényegre koncentrál, a mellékeseményeket elhagyja, hogy a történet fő csapása érvényesüljön.
Szomjasan isszuk a színpadon elhangzó ihletett mondatokat, amelyeket az akkor már húsz éve román fennhatóság alatt élő magyarság hallat, amikor megtörténik a bejelentés az új határ vonaláról. Ez a vonal választja ketté Erdélyt egészen a háború végéig. Az önfeledt boldogság árad azokból, akik Észak-Erdély visszatért részében élnek, ők azok, akik néhány évre visszakapták a hegyeiket. Igazságosztás történt, gondolták akkor, s gondoljuk mi is. Egészen addig, amíg el nem jön a retorzió, és megint elveszik e gyönyörű táj, az ősi haza egyik legszentebb része. Háború, megtorlás, visszarendeződés, az ott élők szenvedése és végtelen fájdalma tölti el a szíveket, sugárzik az arcokról, a veszteséget érezve a lélekben és az érzékekben. Azután látjuk azokat, akik uralomváltás idején pusztán ruhát és szívet cserélnek, ha kell románok, ha kell, magyarok. Átállás egyik oldalról a másikra, aki ezt képes megtenni, annak sem szíve, sem hazája nincsen (a haza ott van, ahol a haszon – Biberach szavai a Bánk bánból).
A magyarrá lett országrészre rászakad a háború, megérkeznek a behívók, az előadás főhőse Péter, otthon hagyja fiatal feleségét és kisfiát, hogy katonai egyenruhában védje a hazát. Julikát, Péter húgát a román Durdukás Jeremiás veszi feleségül. Julika boldogtalan ebben a házasságban, a bevonuló orosz katonák az ő testén töltik kedvüket. Az öldöklő harc a magyarok számára vereséggel végződik, a hazatérő Péter házát felégetve, szeretteit meggyilkolva találja. Bosszúért kiált mindez? Igen, de mégsem bosszúval felel, csak fájdalommal és keserűséggel: elvették mindenét, menekülni kényszerül üldözői elől, s mindenütt csak pusztulást, felégetést, áldozatokat talál.
A regényből szinte szó szerint átkerült az a beszélgetés, amelyet az egyes szám első személyben beszélő főhős folytat a századosával a háborúról. Ha a háború mögött gyűlölet, igazságtalanság, bosszú és gonoszság áll, ott nem győzhetnek a fegyverek. És ha mindkét félre igaz ez, akkor a két gonoszság közül a nagyobbik gonoszé lesz a diadal. És ez történt mindkét világháborúban. Nem ez a hivatalos álláspont, az író szubjektív meggyőződését fejti ki olvasóinak, amely a színpadról revelációként hangzik el.
Andrási Attilának sikerült a regényből színpadra hozni az erdélyi magyarság háború utáni teljes kifosztását, földbe döngölését, illetve az ebből fakadó mély elkeseredésüket. Elvették másodszor is tőlük a hazát, földet, falvaikat felégették, javaikat ellopták a győztesek, és nem kegyelmeztek. Ez az erdélyi magyarságnak a végét jelenti, a magyar világot, és annak a végét. És mit ér a kárpótlásként kapott csekély alamizsna, a szökötteknek nyújtott amerikai befogadás, ami csak a fizikai lét elviselésében segít, a lélek tovább sajog a jómódban is. Az elveszített hazát – amit a darabban a hegyek jelentenek – nem pótolja semmi. Követelő hangon kiáltja ismét az elején már elhangzó, címül is szolgáló mondatot: ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET!
A díszlet mindössze néhány kellékből, katonaruhából, puskából, magyar zászlóból adódik össze. A kellékül szolgáló székeket maguk a színészek hozzák be s viszik ki, több esetben a színpadon szemünk láttára cserélik ki jelmezeiket. Az aláfestő zeneszámokat Farkas Gábor írta a színpadi változathoz. Orbán Borbála (Julika) és Pál Péter (Péter) az érzelmek sokszínű húrjait pengetik, amelyek időnként belőlünk is előcsalnak néhány könnycseppet. Orbán Bori bársonyos hangján hallhatjuk a Boldogasszony anyánk, A szél patkójától és az Azok a szép napok (utóbbit Pál Péterrel közösen) c. dalokat. Dóczy Péter alakítja a katonatiszt szerepet, lemondó, mélabús arckifejezése előrevetíti a háború végkimenetelét. További szereplők: Csizmadia Gergely (Sepulesqu/Szép János), Illés Dániel (Durdukás), Tóth Zsuzsi (Teofána). Koreográfus: Pethő Kincső Nóra, Dramaturg: Szigeti Réka, rendezőasszisztens: Ficsor Eszter.
Földesdy Gabriella
