A nemzeti összetartozás napján Zsombón vendégszerepeltünk. Egy ottani kedves nézőnk küldte nekünk ezt a levelet, amit most Önökkel is megosztunk. Ezért dolgozunk…
A nemzeti összetartozás napja 2023
avagy egy színházi előadás margójára
„A világ és a vége”…Wass Albert…a szívemben igen mély sebeket tépett fel. Igen, a genetikámban én is hordozom Trianont. És a családi és nemzeti traumákat nekem is fel kell dolgoznom. Édesanyám is sokat olvasott Wass Albertet.
Nagyapám Székelykocsárdon született 1917. március 5. napján. 3 éves volt csupán amikor aláírták a Trianoni Békeszerződést. A boldog békeidőkben nőtt fel. A II. világháború idején besorozták, és 1939. március 1. napjától 1940. augusztus 26. napjáig a Szászsebesi 7.-es Huszárezrednél teljesített szolgálatot, amikor is a II. bécsi döntés során Magyarországhoz visszacsatolt területen „ragadt”.Később kitanulta a pénzügyőri szakmát, megnősült, gyermeke, unokái születtek.
Fiatal lány voltam, amikor meghalt. Akkor még nem érdekelt sem a történelem, sem az ő élete. Felnőttként viszont kutatom milyen élete volt, mit érezhetett, milyen volt akkor élni. Kisgyermekként minden nyáron vittek a szüleim Erdélybe. Ilyenkor nagyapám is mindig jött velünk. Ő volt a tolmács, a testvér, a gyermek, aki sír a temetőben. Ilyenkor mindig kimentünk Kocsárdon a temetőbe a szülei, és húga sírjához. Én akkor azt sem értettem, hogy miért sír. Ma már értem és érzem. Fura volt, hogy amikor a kinti rokon gyerekkel átmentünk a boltba fagyit venni, románul kérték és én egy szót sem értettem belőle. De arra emlékszem, hogy akárhová mentünk a magyarok mindenhol milyen szeretettel fogadtak. Ha a magyar rendszámú autónk megállt, azonnal körbeálltak a gyerekek és rágót kértek. A bőröndben pudingport és szódapatront csempésztünk ki. Arra is emlékszem, hogy egyszer a határon teljesen szétszedték a bőröndjeinket. Nagyapám hiába mondta románul, hogy testvér….meg, hogy ő is finánc volt…nem érdekelte a román határőröket. És ez már a 80-as években volt, nem is azokban a boldog békeidőknek nevezett zavaros időkben.
A színházi előadás elrepített abba a korba. A színészek játéka, a zene teljesen kizárta a külvilágot. Éreztem, azt, amit nagyapám érezhetett, hogy milyen lehetett románul ügyet intézni a hivatalokban, vagy milyen lehetett kisebbségnek lenni. Milyen lehetett bevonulni és milyen lehetett egy értelmetlen háborúban harcolni. Nekünk gyerekként nem meséltek róla. Nem tudtam a vérengzésekről. Nem tudom vajon Székelykocsárdon volt-e ilyen. De „mi egy vérből valók vagyunk” és csak nyeltem a könnyeim. Mert tényleg a genetikánkban hordozzuk ezt a tragédiát. Az előadás végén szívem szerint az összes színészt megöleltem volna. Csodálatos este volt ez. Közelebb hozott nagyapámhoz és magyarságomhoz. Eddig is büszke voltam arra, hogy magyarnak születtem, de ilyen élmények hatására még inkább az vagyok. Az előadás után, ahogy az iskolában is tanultuk, meg volt a katarzis.
Köszönöm, hogy ott lehettem és ilyen színvonalas élményben lehetett részem. Büszke lehet magára mindenki, aki részt vett ennek a produkciónak a megvalósításában.
„Adjátok vissza a hegyeimet!”
Szatymaz, 2023. 06.05.
Sz. A.
