A magyar múltunk kötelez

2017-07-03

Rögtön a legelején tisztázzuk: miért Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház? Hisz a színészek nem kanizsaiak, hanem innét-onnét valók, és nem Magyarkanizsán van az anyaszínházuk, a bázisuk sem.

– A nyolcvanas évek végén, két évvel a háború kitörése előtt már tudtam, hogy a Balkánon hamarosan térdig fogunk gázolni a vérben. Akinek egy csöpp esze volt, sejthette, mi fog következni. Nem akartam ebben az értelmetlen őrültségben részt venni. Állampolitikai szinten, Szerbia részéről ezt egy öngyilkos lépésnek tartottam, amibe előbb-utóbb bele fognak bukni. Bele is buktak. Látható volt, hogy katasztrófát fognak előidézni. Elő is idézték. Nem akartam ezt megvárni, ehhez asszisztálni, egy levegőt szívni velük. Elköltöztem Magyarországra. Először rádióműsorokat készítettem, de színházi emberként nem bírtam meglenni a deszkák, a színpad nélkül. A Szkéné Színházban kezdtem dolgozni. Rendre érkezett pénz az általam színre vitt produkciókhoz.

Ám egy idő után azt vettem észre, hogy csak akkor zárultak el a csapok, csak akkor nem érkezett támogatás, ha magyar történelmi jellegű témát szerettem volna földolgozni egy-egy darab által. Azokat mindig visszadobták.

Kifogásolták, hogy ez senkit nem érdekel, nem kell a magyar múlttal foglalkozni, úgysem aktuális.

Néhány sikertelen kísérlet után – mert eléggé önfejű típus vagyok –, megvontam a vállamat és eldöntöttem: ha nem lehet a Magyar Köztársaságban a jelenünket meghatározó múltunkról színházat csinálni, akkor elmegyek a Szerb Köztársaságba, ahol mint köztudott, szeretett szerb barátaink akkoriban milyen „fojtogató szeretettel” viszonyultak a kisebbségekhez (nevet).

Majd itt fogunk magyar jellegű színházi előadást rendezni.

Hazajött?

– Haza is jöttünk, még egy kis pénzt is szereztünk. Magyarkanizsa volt az egyedüli község, aki be merte vállalni ezt a missziót. Egyedüliként ez az önkormányzat mert bennünket hathatósan támogatni. Az első előadás premierje ezért Magyarkanizsán volt. 1918-at, az impériumváltás időszakát akartam feldolgozni, ami miatt én, és még rajtam kívül sok nemzettársam kisebbségbe kényszerültünk. Legnagyobb megrökönyödésemre erről a témáról alig találtam anyagot. Nem írt róla senki. Németh Ákos a tanácsköztársaságról szóló Vörös bál című műve alapján mégis elkészült az előadás, ami egyszeri volt. Utána színészekkel nem lehetett egyeztetni. Demokráciában élünk. Nem lehet ugyan előadást betiltani, de helyette nem lehet egyeztetni a színészekkel... Én körösztöt vetettem a Vörös bálra. Ennyi volt. Egyszeri alkalom. Elmúlt egy év, és valami fiatalok elhívtak Szabadkára, okvetlenül jelenjek meg a Népkörben. Döbbenten láttam, hogy telt ház előtt a kanizsai előadást, a Vörös bált vetítik, amit az akkori technikus a tudtomon kívül egy kamerával, egy kameraállásból rögzített. Lemásoltuk VHS szalagokra, aztán DVD lemezekre, és frenetikus sikere lett. Több mint 8000 példány ment szét belőle a Kárpát-medencébe és a nagyvilágba. A következő előadásra előrelátóan már hat kamerát állítottunk be, tudatosan, hogy vágni is lehessen később. A nemzeti sajtó részéről kiváló kritikákat kaptunk, volt hátszelünk.

Miért udvari a színház?

– Nagyon egyszerű a válasz rá. Akkoriban, egy építkezés miatt, a kanizsai színházba csak az udvaron keresztül lehetett bejutni. Ekkora zitzert nem szabadott kihagyni…(nevet)

Hogyan látja a közösség, a politika és a művészet jelenlegi helyzetét?

– A művészetek mindig példaképeket állítanak fel, és attól függ egy adott korszak, egy adott közösség szemlélete, erkölcse, tartása, az egész rendszer tartalma, hogy milyen példaképeket sikerül kivetíteni a társadalomra.

A 2008-as gazdasági válság például megtanította az embereket arra, hogy nem lehet megbízni a bankokban. 2010-ben elindult egy olyan folyamat, ami megszabadítja a magyar embereket az anyagi függőségtől, az államadósság rendeződni kezdett, és beindult a gazdaság is. Annak a 2010-ben beígért egymillió új munkahelynek a nagy része megteremtődött. Úgy tudom, most 800 000-rel nőtt a regisztrált munkavállalók száma az anyaországban. Megtanultuk tehát, hogy csakis önerőből, önmagunkra számíthatunk. Mindezek a dolgok kihatnak a művészet sorsára is.

Ez a – tíz évvel ezelőttihez képest – gazdasági erősödés a mindennapok tükrében mára érzékelhető. A szakemberek is elismerik, mert a számok, statisztikák révén alapigazság. Elvitathatatlan. De vajon Ön, mint színházi rendező, a művészetek terén tapasztal-e hasonló – mondjuk úgy, csúnyán, helytelenül – fejlődést? Ámbár a minőségbeli változás inkább ide illő meghatározás lenne…

– Bár nem lehet és nem is szabad összevetni a gazdasági teljesítményt, a művészeteket illető folyamatokkal, a pozitívumok ez utóbbit illetően sokkal kevésbé, sajnos sokkal kisebb mértékben érzékelhetőek. Fázisok vannak. Jóformán húsz éves ciklusok után következik bárminemű változás, netán javulás. Eleve a kommunizmusból indultunk ki, amikor virágnyelven kellett mindent megfogalmazni. Most a színházról beszélek: egyszerűen nem lehetett a problémákat nyíltan felvetni, mert ha valaki, akár csak kimondott valami tabuként kezelt evidenciát, utána reggelig verték a rendőrségen. Ez a megfélemlítettség, ez a mentalitás nemzedékekbe beidegződött. Meg kell tanulni, hogyan kell ebből kijönni. Próbálkoztunk vele, sokszor sikertelenül. Például: a művészetekben a szabadsághoz megtett első lépés a szabadossághoz vezetett. Nem ugyanaz a kettő. Sőt. Mindent föl kell borítani, mert már nem lehet a pofánkban tartani. A következő lépés, ami épeszű és nem konfliktuskerülő színházat hoz létre. Mi a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházzal ezt aVirágvasárnap* című előadással tanultuk meg, amit 2004-ben vittünk színre. Kende Ferenc emlékirataiból írtuk meg a darabot.

Kende nagykikindai születésű volt, aki a királyi Jugoszláviába szállított be újságokat, könyveket. 1961-ben, az Országos Széchenyi Könyvtár levéltári részlegébe, A magyar betű sorsa a két világháború közötti Jugoszláviában című irománya bekerült. Ezt még nem adták ki, de nekem – történelem mániásnak, aki mindent előkapar – valahogy a kezembe jutott.

Ahogy elolvastam, belémvillant a fölismerés: ezt kell színre vinni! Ugyanis benne van az etnikai kiszorítás politikája.

Ennek a politikának a technikai részleteit megtaláljuk Vasa Čubrilović-nál. Ő volt a legfiatalabb, a trónörökös elleni 1914-es szarajevói merényletet elkövetők között.

Aztán akadémikus lett belőle, majd pedig Tito kormányában betelepítés-ügyi miniszterré avanzsált. Két tanulmányt is készített. Az elsőt a királyi, a másikat már a kommunista kormányhoz.

Ezekben szépen leírja, hogyan kell a kisebbségeknek a vezető rétegeit ellehetetleníteni, hogy kell rájuk nézve olyan törvényeket hozni, amiket eleve nem tudnak betartani. Hogy például mondvacsinált ürüggyel be kell csukni a falusi kisboltot, az iskolát, az intézményeket. Hogyan kell kisebbségi település közé többségit telepíteni. Azokat fel kell fegyverezni, majd összetűzéseket kiprovokálni, és ezt követően a többségi hatalmat képviselő rendőrségnek minden esetben a többségi nemzet pártjára állva a kisebbségeket kell retorziókkal sújtani. Ugye, ismerősek a folyamatok? Amikor én még fiatal voltam, ezekből bőven kijutott a délvidéki magyarságnak. Mára ez a tendencia – hála a viszonylag jó, rendeződni látszó szerb-magyar kapcsolatoknak – enyhülni látszik. De 2004-ben, amikor a Virágvasárnapot Szabadkán készítettük elő, még döbbenten vettük észre, hogy egyszerűen nem merünk szabadon beszélni a darab által föltárt dolgokról. Belénk verték a kommunizmus alatt, mit szabad kimondanunk. Egy hónap kellett hozzá, míg nagy nehezen elkezdhettük kicsupálni magunkból ezeket a tilalomfákat. Nagyon nehezen ment.

Ez az a sokat emlegetett öncenzúra?

– Igen. És végig kellett mindent görgetnünk magunkban. Az előadás nagyszerűen sikerült, igen sok álló tapsot kaptunk.

Miként tovább?

– Idáig 162 helyszínen játszott a csapat. Tegnap Nagyszebenben, előtte Szovátán léptünk fel. Mivel szinte kötelező érvénnyel minden alkalommal a múltunkat dolgozzuk fel, egy elvárás van irántunk a közönség részéről.

Ehhez az elváráshoz fel kell nőni. Minden egyes alkalommal meg kell felelni. Igyekszünk. Emberként, művészként, magyarként.
LEGKÖZELEBB JÁTSSZUNK

10. 20., PÉNTEK11:00

Kié ez az ország?

Bácsalmás

Művelődési Ház, Szent János u. 9.

HAVI MŰSOROK
HÍRLEVÉL

IRATKOZZON FEL HÍRLEVELÜNKRE!

KÖVESSEN MINKET!

Kövesse az Udvari Kamaraszínházat a közösségi oldalakon!

KAPCSOLAT

Jegyrendelés, jegyinformáció: jegy(kukac)mkuk.hu

Titkárság: info (kukac) mkuk.hu

© 2015 Udvari Kamaraszínház. Minden jog fenntartva! Designed and created by Adamic