„A kanadai magyarság az életem részévé vált” – Kálló Béla vallomása óceánon túli nemzettársainkról

Szerző: | dec 13, 2022 | Hírek, Nyitólap slider | 0 hozzászólás

A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház a Halottak napjától virágvasárnapig című előadásával végiglátogatta a legnagyobb kanadai magyar központokat. Színészeinknek a zajos sikerek közepette volt lehetősége megismerni az észak-amerikai ország magyarjainak életét, gondolkodását és lelkiségét, és tapasztalatai fényében minderről Kálló Béla nem tud és talán nem is akar elfogult szeretet nélkül beszélni.

Kékesi Raymund: – Hogy érezted magad délvidéki magyar színészként a kanadai magyarok közt? Másmilyen volt nekik játszani, mint mondjuk a magyarországi vagy erdélyi közönségnek?

Kálló Béla: – A diaszpórába menni nem ugyanazt jelenti, mint a Kárpát-medencében játszani. Vándorszínház színészeként az utóbbihoz már hozzászoktam, de az Óceánon túlra menni mindenképpen azt jelenti, hogy nagyobb az elszakadás, a szülőföldtől való távollét. Ráadásul mi vittünk oda először nagyszínpadi darabot, azaz nem is tudhatták igazán, hogy mire számítsanak.

mkuk-szinhaz-kallo-bela-kanada-niagara-vizeses

“Káprázatos természeti adottságokkal megáldott ország, a Niagara vízesés pedig egyenesen lenyűgöző”

Náluk nincs meg az a fajta kulturális tér, amiben a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar történelem, a magyar hagyományok szervesen vannak jelen a mindennapokban, ezért nem csupán az előadás maga, mint színházi esemény és „happening” volt a fókuszban. Természetesen az volt az indikátora a közös együttlétnek, hiszen ez az előadás felemelő. A két világháború között játszódik, trianoni témát dolgoz fel, ami valamilyen módon mindenkit érintett, aki ott kint volt, vagy családi, vagy területi, vagy bármilyen egyéb kötődés miatt.

„Éjjel-nappal közösségi életet éltünk, és keresték a személyes kapcsolatokat”

Talán ennél is fontosabb, hogy egy olyan kulturális és közéleti tér keletkezett az előadás következtében, ami pont ezt az űrt tölti ki. Közbeszéddé teszi a magyar történelmet, kultúrát és hagyományokat már azzal, hogy ezekről a kérdésekről szólunk, ráadásul magyarul, magyar észjárással és lelkiséggel. Tehát ez sokkal több annál, mint kivinni egy előadást.

Mi ott 0-24 órában aktívan közösségi életet, közéletet éltünk. Természetesen volt lehetőségünk turistáskodni is, de ottlétünk központjában a helyi magyarokkal való beszélgetések álltak. Minden előadás után legalább két órás közönségtalálkozó volt. Mivel szabadkai vagyok, személyes kapcsolatokat kerestek a Délvidék felé. „Ismered-e ezt, ismered-e azt? Magyarkanizsai vagy, megvan-e még ez vagy az az utca? Megvan-e még a templom?… „

„Kimentem Torontóba, és megismertem az apukámnak a majdnem menyasszonyát.”

– Gondolom, nem csak bácskai magyarok voltak.

– Mindenféle magyar volt, amilyet csak el tudsz képzelni. Kárpátaljai, erdélyi, felvidéki, délvidéki, alföldi és dunántúli… Cambridge-ben csoportos kerekasztal-beszélgetést folytattunk közéleti témákról, aktuálpolitikáról és személyes sorsokról. Volt olyan délvidéki magyar, aki azért került Óbecsén börtönbe, mert egy ünnepélyen a Lili Marlent csak a dallamában felismerhető módon lejátszotta valamilyen módon. A szabadulása után kiment Kanadába, mert nem bírta elviselni ezt az elnyomást.

Voltak ennél kedvesebb történetek is. Például Torontóban odajött hozzám egy idős úrihölgy, aki szintén kereste a személyes kapcsolódási pontokat. Kiderült, hogy Szabadkán élt egy bizonyos ideig, ezért megkérdezte, hogy hol lakom én Szabadkán, mert neki a Sáncon volt a háza. Mondtam neki, hogy én a Sáncon keresztül járok be a saját utcámba. Ennek ő nagyon megörült, és odavezetett egy másik idős hölgyhöz, akiről kiderült, hogy az én utcámban lakott, és onnan ment ki Torontóba. A nagyszüleim házával szemben volt ennek a hölgynek a bejárati kiskapuja. Pontosan tudom, hogy hol. Ott volt egy gémeskút, az utca elején volt egy kerekeskút… Amikor minden emléket felidéztünk, megkérdezte a nevemet. Mondtam, hogy Kálló Béla vagyok, és erre azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e a Kálló Karcsit. Hát, mondom, ő az én édesapám. Ő ugyanis majdnem a Kálló Karcsinak a menyasszonya lett. Ennyire kicsi a világ, és igazából ennyire együtt él a diaszpórával is a nemzet.

„A cserkészet komoly megtartó erőt jelent”

– Mennyire vannak ők benne magyar kulturális vérkeringésben, és mennyire ismerik ők a magyarországi közéletet?

– Alapvetően képben vannak, persze van, aki jobban, s van, aki kevésbé. Az előadásokat követő végeláthatatlan beszélgetéseken rengeteg kérdés elhangzott például arról, hogy meg vagyunk-e elégedve az Orbán-kormánnyal, és hogy éljük meg a mindennapokban, hogy végre nemzeti kormányunk van. Erre persze mindegyikünk a saját vérmérsékletének és világnézetének megfelelően válaszolt.

Az első vagy másodgenerációsok, tehát az ’56-osok, meg akik a Ceausescu-rendszerből vagy a Tito-rezsimből, esetleg a kommunisták elől, azaz a múltjukból menekültek, valamint az ő gyerekeik erőteljesebben élnek benne a nyelvünkben és a kultúránkban. A harmadik-negyedik generáció tagjai már inkább asszimilálódtak, ráadásul gyermekeik és unokáik sokszor inkább az angolt vagy a franciát beszélik. Ha mindkét szülő magyar, sokan akkor sem beszélnek teljesen jól magyarul.

Mi azokba a központokba mentünk, ahol a legtöbb magyar él, de a hét közbeni kemény munka közben ott sem gyakran van idejük egymással találkozni. A Magyar Ház azonban összetartja őket. Nagyon komoly megtartó erő a fiatalok számára a cserkészet, hiszen annak a keretében tanulnak magyar nyelvet és történelmet a hétvégi iskolában, ráadásul a magyar néptáncokkal is megismerkednek. A táborozás is közös magyar együttlétet jelent, melynek keretében ugyancsak megélhetik a magyarságukat. Fontos közösségi alkalmak még az alkalmanként szerveződő bálok. Van nekik mindemellett magyar televízió, az M1, a Duna TV, de ezeket inkább a középkorúak és az idősebbek nézik.

„Magyar ételeket főznek, és hiányzik nekik a hazai sonka és kolbász”

– Esznek-e a kanadai magyarok magyar ételeket?

A gasztronómia rendkívül fontos a számukra. Magyar ételeket főznek, és mindazt, amit nem tudnak megvenni, megpróbálják megteremteni. Találkoztam olyannal, hogy füstölték a sonkát házilag, ahogy itthon, mert hiányzott nekik a magyar füstölt sonka íze. Füstölt kolbászt is készítettek. Megtermelik a paradicsomot, a magyar erős paprikát…

„A magukkal vitt fájdalom szavakban sokszor el sem mondható”

Hogyan illeszkedtek be ezek a magyarok a kanadai társadalomba?

A legtöbb helyen családoknál laktunk, úgyhogy megtapasztalhattuk, hogy remekül feltalálták magukat. Alapvetően egy jóléti társadalomról beszélünk, amelybe kiválóan beilleszkedtek, annak ellenére, hogy sokan csak egy bőrönddel, menekültként mentek el Magyarországról vagy a Kárpát-medence elcsatolt részeiből, legtöbbször ráadásul mindenféle nyelvismeret nélkül. Számos személyes sorsot és családtörténetet megismerhettünk, hiszen többnyire elég volt beszélgetés közben „egy gombot megnyomni”, és máris mindent elmeséltek. Megtudtuk, hogy miért vannak ott, hogy kerültek oda, és mi elől menekültek, vagy mi az, ami felé törekedtek.

Úgy érzékeltem, hogy azok az emberek, akik a múltjukból menekültek, inkább megmaradtak magyarnak. Mert esetükben a fájdalom, meg az, amit magukkal vittek, sokkal erősebb, mint amit szavakban ki lehet fejezni. A csöndek nekem akkor többről beszéltek, mint a kimondott szavak.

Volt, aki a jobb világ reményében ment el például a 2000-es években, mert azt gondolta, hogy Kanada a remény földje, és ott majd megvalósítja magát. És ez gyakran így is lett. Találkoztunk gyári munkással, de olyannal is, akinek például saját cége van Montrealban, és több embert foglalkoztat. Volt olyan, aki sofőrként kezdte, és ma már fuvarozással foglalkozó cége van. A Windsorhoz közeli Livingstone-ban nála laktunk. Neki például medencéje volt, gyönyörű nagy háza, öt-hat autója, és minden gyerekének több kamionja. Az biztos, hogy a legtöbben a semmiből indították az életüket, és most gyönyörű nagy házuk van, és persze biztos egzisztenciájuk. Beépültek a kanadai jólétbe.

„A windsori magyar ház tele volt fiatalokkal, és Trianon még nekik is személyes tragédia”

– Az előadásaitokon főleg idősek és középkorúak voltak?

– Többnyire igen, de például Windsorban a Mindszenty Magyar Ház tele volt fiatalokkal.

– Mennyire tudták ezek a fiatalok átélni az erősen nemzeti témájú előadást?

– A hat előadásból hat végződött szűnni nem akaró tapsviharral. Állva tapsoltak, és nem akartak elmenni, persze mi sem akartunk lemenni a színpadról. Bár ez az előadás mindenütt hat, ott Kanadában hatványozottabban és erősebben hatott, mint például a Kárpát-medence bizonyos településein. Valószínűleg azért, mert ott az emberekben az emlékek és a múltba mélyedő gyökerek sokkal erősebbek, mint itt. Mi itt a mindennapokban éljük a magyarságunkat. Persze ők is, de egyféle kapcsolódással a múlt felé. És az, hogy történt egy Trianon, és az, hogy az ő szüleik, nagyszüleik, dédszüleik ezt és a magyarellenes elnyomást megélték, az, hogy ez egy olyan személyes történet volt, ami rájuk öröklődött, ez ott hatványozottan érződik.

mkuk-kallo-bela-kanada-szinhaz-eloadas-vastaps

“A hat előadásból hat végződött szűnni nem akaró tapsviharral, ráadásul felállva tapsoltak…”

– Hogy érték meg azt, amikor felszabadult a Délvidék az előadásban?

– Mivel az előadás végén a történet ezzel eszkalálódik vagy kulminálódik, és azonnal fölálló taps jelezte ennek az eseménynek a rendkívül erős hatását, azt gondolom, hogy a felszabadulás élménye kellőképp lecsapódott bennük. Az esti beszélgetések tanúsága szerint erre sokan különösen rezonáltak, és bizonyos mondatokat kiragadva megpróbáltak személyes vonatkozásokat behozni a saját vagy a nagyszüleik életéből, de az előadás összhatása még erősebb volt, mint külön-külön ezek a mondatok. Szerintem a színháznak ez is a szerepe, hogy az egyes mondatok helyett inkább az egész előadás hasson.

„Megerősítették bennem, hogy fontos magyarnak lenni és mindenáron annak maradni.”

-Mi volt számodra a legnagyobb élmény ezen a kanadai úton?

– Jól esett, hogy jó helyeken laktunk, nagyon jókat ettünk, és semminek nem éreztük a hiányát, és tetszett, hogy csodálatos természeti adottságokkal megáldott, kalandos ország. Gyönyörű volt behajózni a Niagara vízesés alá, vagy végigutazni a Szentlőrinc folyó ezernyi szigete közt. Ide fordulsz, egy tó, oda fordulsz, óceán, amarra fordulsz, egy hegy, emerre nézel, egy folyó.

Élveztük, hogy mindent megkaptunk, amit csak kívántunk. Ha például szerettük volna Montrealt megnézni, akkor a házigazdák végigvittek bennünket Montrealon, és mentünk ide-oda, amoda, ide befizettek, oda befizettek bennünket, és csodálatos volt ez a világváros a hatalmas felhőkarcolóival és a hamisítatlan amerikaiságával. Mégsem ez és a jólét fogott meg elsősorban, hanem az, hogy mennyire csupaszív emberek, akiknek annyira fontos a közös magyar lét, a magyarság továbbvitele és a nemzeti közösség tovább éltetése, hogy az példaértékű. Lélekben kicsit mindenki Magyarországon, a Kárpát-medencében él, és errefelé gondol. Megerősítették bennem, hogy fontos magyarnak lenni és mindenáron annak maradni. Ott nem arról van szó, mint adott esetben nálunk, hogy tömegeket mozgatnak meg, hanem arról, hogy egyenként szólítják meg az embereket, hogy tartsunk össze és legyünk együtt, mert ez fontos. A szórványmagyarság csak így működik.

mkuk-szinhaz-kallo-bela-toronto-kanada

“Csodálatosak voltak a kanadai világvárosok a hamisítatlan amerikaiságukkal, mégsem ez fogott meg igazán”

Amikor hazajöttem, egyrészt mérhetetlenül kimerült voltam a hat órás időeltolódás és a rengeteg utazás miatt, másrészt hihetetlenül föltöltekeztem lelkileg. Életemben először ott éreztem úgy istenigazából, hogy azt mondani, hogy tele van a szívem a magyarsággal, nem patetikus túlzás, hanem a valóság pontos leírása. A kanadai magyarok az életem részévé váltak, bár egy óceán választ el tőlük. Sorsközösséget érzek velük, pont úgy, ahogy azt utunk szervezőjének, Bede-Fazekas Zsoltnak a torontói magyar rádiójában ezt elmondtam.

Kékesi Raymund

Legfrissebb híreink

Segítsünk együtt!

Segítsünk együtt!

Az Ökumenikus Segélyszervezet egy közösség, mely az összefogás erejével nyújt hatékony segítséget a nélkülözőknek és bajbajutottaknak. Kiemelt célkitűzésük, hogy esélyt kínáljanak a felzárkózásra a szegénységből kiutat kereső családok számára. Az 1991-ben alapított...

bővebben