Elementáris szükséglet, hogy ezerrel égjünk

2019-10-08

Szépen csengő férfihang és érzékeny lélek. Lehár Antal katonatiszt, Pogány József, Durdukás Jeremiás, vagy épp a nyolcéves Kázmér lengyel királyfi megformálója.

Kákonyi Tibor színművésszel, az Udvari Kamaraszínház tagjával beszélgettünk egy napsütötte zuglói teraszon.

- Szabadkán születtem, ott végeztem az iskoláimat. Az osztályok bérlet-rendszerben nézhettek előadásokat a Szabadkai Népszínházban, és úgy adódott, hogy a zágrábi Gavella Színház Szabadkán vendégszerepelt. A főszerepet egy horvát színész, Rade Serbedzija játszotta. Hihetetlen intenzitással és energiával képviseltette magát abban a szerepben. 9 éves voltam akkor, de ez az élmény akkora hatással volt rám, hogy azt mondtam: színész leszek.

Interjú Kákony Tiborral

- Gyerekként próbáltál más bőrébe bújni?

- Lényegre tapintottál. Nagyon szerettem a mozifilmeket. Minden ilyen alkalom után azt vettem észre, hogy úgy jövök ki a vetítésről, mintha a főszereplő lennék, vagy az a figura, aki a legjobban megérintett. Tudat alatt átlényegültem abba a szerepbe. Ez nagyon jó érzés volt, habár nem értettem, hogy ez miért is van: én vagyok, de mégsem.

- Az Újvidéki Művészeti Akadémián végeztél. Milyen volt abban az időben a színészképzés?

 Rade Serbedzija nagy hatással volt rám, mint említettem, és én anyanyelvi szinten beszéltem a szerb és a horvát nyelvet is, ezért úgy döntöttem, hogy jelentkezem a budapesti és a zágrábi Színművészeti Egyetemre is. Úgy adódott, hogy a felvételi vizsga ugyanazon a napon volt mindkét intézményben, és vacilláltam, hogy hová menjek: Budapestre vagy Zágrábba? Budapest mellett döntöttem. Nem vettek fel. Utána jelentkeztem az Újvidéki Művészeti Akadémiára, ahová felvettek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert itt a színészképzésben két iskola képviseltette magát: a budapesti és a belgrádi. Nagyon izgalmas volt, hogy olyan tanárok taníthattak, akik a magyar és a balkáni gazdag színházi kultúrát is képviselték. Ennek a kettőnek az ötvözetét szívhattam magamba, mint színinövendék. Az egyik tanár, akit én nagyon becsültem és tiszteltem, de sajnos már nem él, Bánki Zsuzsa, a Vígszínház művésze volt. Hihetetlen erővel hatott rám az ő színjátszáshoz való viszonya. Rade Serbedzija is nyitott egy osztályt a szerb növendékeknek, és én bejártam az óráira. Őt a mai napig a mesteremnek tekintem, mert egy csodálatos művész, hihetetlen hollywoodi karriert is befutott.

- Aztán megfordultál Szabadkán, Szolnokon, Kecskeméten…

- Túlzás lenne azt mondani, hogy kapkodtak utánam, de valójában ez így történt (nevet). Diploma után volt egy olyan lehetőségem, hogy leszerződjek az Újvidéki Rádióhoz, de én Szabadkára akartam menni. Meghívást kaptam Ljubisa Ristic igazgató úrtól, és bekerültem a szabadkai színházba, egy egységes jugoszláv színházi miliőbe, ahol az akkori színjátszás nagy képviselői voltak jelen. Egy éven keresztül én is ott voltam, és jobbnál jobb szerepeket játszottam.

- Az általad említett energia és tűz a Balkánra jellemző inkább? Mi a különbség az ottani meg az itteni színjátszás között?

- Nagyon sok különbség van. Egyrészt a már említett tűz: olyan elementáris tűzzel égnek a balkáni színészek, amelyet nem lehet megtanulni. Az úgy van. Beleszületnek. Velük születik meg. Más a módszerük, a szerepépítésük. Magukból indulnak ki, nem figurákat vesznek fel. Önmagukban találják meg a szerep lényegét. Ez megfogja az embert. Magyarországon is vannak olyan társulatok, ilyen az Udvari Kamaraszínház is, ahol most vagyok, ahol elementáris szükséglet az, hogy ezerrel égjünk, különben nem működik a dolog.

- Vissza kellett fogni ebből a tűzből, amikor elkezdtél Magyarországon játszani?

- Igen. Szabadka után Schwajda György színházigazgató hívott magához, és bekerültem egy olyan társulatba, ahol Törőcsik Mari, Garas Dezső, Kozák András, Mucsi Zoltán, és sorolhatnám még a neveket, voltak, akik olyan erővel hatottak rám, hogy sokat tudtam fejlődni. Más módszerrel dolgoztak, és ezt meg kellett tanulnom. Úgy kellett karaktereket létrehoznom, hogy kicsit belülről, kicsit a külsőségekre hagyatkozva. Más iskola volt ez megint. De ezt is megtanultam, és használtam a kecskeméti színházban is.

- Melyek az emlékezetes szerepeid?

- Az első előadás, amiben Szolnokon játszhattam, Szikora János rendezésében, a Legenda a varázsfuvoláról c. előadás, amely Mozart és Schikaneder kapcsolatáról szól. Én Mozart tanítványát alakítottam, Süssmayert. Megküzdöttem a szereppel, mert egy olyan karaktert kellett megformálnom, aki rajong a mesteréért, ugyanakkor hihetetlen tehetségű komponista is, és hát Szikora nem kímélte a színészeit, főleg a fiatalokat nem. Addig nem hagyott békén, amíg meg nem csináltuk, és kegyetlenül követelt. Garas Dezsővel és Mucsi Zoltánnal játszottam ebben a produkcióban. Emlékezetes előadás volt. Ugyancsak Szolnokon Hegedűs D. Géza rendezte a Rinaldo Rinaldinit, amely életem első musicalje volt. Egy maffiafőnököt játszottam. Volt az előadásban egy dalbetét, amit a nézők többször is visszatapsoltak, egy alkalommal 32-szer történt ez meg.

- Aztán később jöttek az Udvari Kamaraszínházban játszott szerepeid, és itt már egy teljesen más területre tévedünk, mint amiről eddig beszélgettünk.

- Andrási Attilával, az Udvari Kamaraszínház igazgatójával immár több, mint harminc éve ismerjük egymást. Attila többségében mindig negatív szerepekkel talál meg, de ezeket én nagyon szeretem eljátszani. Izgalmas figurák ezek, izgalmas előadásokban.

- A Magyar Piétában nem negatív szerepet játszottál

- Ez egy nagyon jó példa, és valóban kivétel, hiszen egy ferencesrendi papot alakítok. De nagyon szerettem a Wass Albert-előadást, ahol egy román embert, bizonyos Durdukás Jeremiást kellett megformálnom. Szélkakas jellegű figura, akinek a jó oldalát, a gyenge oldalát, de a durva, kegyetlen mivoltát is meg lehetett mutatni. A Tizennyolc c. előadásban játszott szerepeimet is nagyon szeretem. A Fehér Szarvasban beugró vagyok: báró Lehár Antal ezredest alakítom, és erre külön készültem, hiszen ő egy igazi katona volt, akinek a megformálása a színpadon igazi kihívás számomra.

- Mennyire más neked kamera előtt létezni, mint színpadon?

- Teljesen más. A színpadon felépítek egy figurát, annak van egy íve az előadás alatt. A filmben nem ez van. Vannak jelenetek, amire készülünk fél napon keresztül, aztán bármikor hívhatnak, mert indul a forgatás, és abban a pillanatban fel kell venni a legmagasabb szinten a karaktert, és tartani is ezt a szintet a forgatás végéig, maximális koncentrációval. Nehéz folyamat ez, rá kell érezni. Azért más, mint a színjátszás, mert a kamera előtt a legkisebb rezdüléseknek és nüanszoknak is jelentősége van, amik a színpadról esetleg nem jutnak el a nézőhöz. Visszafogni magamból, ez volt a legnehezebb. Az 1944-45-ös délvidéki mészárlásról készült filmet említeném meg a munkáim közül, egy plébánost játszottam, akit Tito partizánjai brutálisan megkínoztak, és utána ki is végeztek. Valós személy volt ő, és a filmet is valós helyszínen forgattuk. Nagyon megviselt. Most is elérzékenyülök, amikor belegondolok abba a helyzetbe.

- Az ilyen élmények hatással vannak az életedre?

- Ezek bizonyos stációk, amelyekből ki kell tudni jönni egy idő után, mert különben megbolondul az ember. Ha nem tudnánk levezetni magunkban az ilyen jellegű élményeket, akkor élni sem tudnánk. Érdekes az emberi tudat és szervezet, mert elraktározza magában ezeket a hatásokat, mindig ott vannak, és amikor szükséges, akkor elő lehet venni. A jellemfejlődésemet is elősegítette ez.

- A művészek életében számtalan kitérő van, amikor eltávolodnak a színháztól. Ez lehet tudatos is, alkalom másfajta tapasztalatszerzésre, amit később alkalmazni lehet, de időnként rá vagyunk kényszerítve a váltásra, különböző okok miatt. Mesélnél a vargabetűidről?

- Kecskeméten voltam éppen, havonta, a próbák mellett, legalább harminc előadást játszottam, és csak néztem azokat az embereket, akik normális életet éltek: mentek haza a munkából. És arra gondoltam, hogy de jó lenne egyszer úgy élni. Ezután Csiszár Imre rendező úr felhívott állandó vendégművésznek a Thália Színházba, de sajnos nem kerestem eleget. Mit csinál ilyenkor a színész? Mihez ért? Semmihez, csak a színházhoz, de dolgozni persze kell. Voltam sofőr, plakátragasztó, pincér, szakács, szállodai recepciós, de folyamatosan bennem volt az, hogy én színész vagyok. Ilyen kettősség jellemezte az életemet: nappal gyártottam a szusikat, este a Szkénében játszottam az Andrási Attila rendezte Szerelem, szerelem c. előadásban. Kitekintettem a színházon túlra is. Ennek az időszaknak az áldozata a magánéletem lett, mert a kapcsolataim megsínylették sajnos ezt az életformát. De ez így volt jó, ahogy volt.

- Mindig érdekelt a Rózsa Flores Eduardóval való különleges kapcsolatod. Együtt alapítottátok a Pesti Művészklubot. Hogyan érintett téged az ő sorsa?

- 1991-ben kitört a balkáni háború. A régi jugoszláv rendszerben tartalékos tisztként szereltem le, ami azt jelentette, hogy a háború kitörésekor többször is behívtak. Hála Istennek, én Magyarországon tartózkodtam abban az időben, és nem mentem haza, mert egy igazságtalan háborúnak tekintettem a konfliktust, és nem értettem, hogy mi ez a gyűlölet a szerbek és a horvátok között, akik addig amúgy egészen jól megfértek egymás mellett. Nagymamám horvát származású, és a horvát énem mindig előtérbe került, a magyarságom mellett. A háború alatt játszottam a Szkénében különböző előadásokban, és Andrási Attila egyszer elhívott magával, hogy ismerjek meg egy embert. Egy hatodik kerületi lakásba érkeztünk, és ott ismertem meg Eduardót, akinek valami hihetetlen lexikális tudása volt. Olyan tűz volt benne, olyan igazságérzet, és olyan karizmatikus egyéniség volt, aki a bűvkörébe vont azonnal. Mai napig nem tudni, hogy valójában mi történt vele. Bolíviában született, zsidó apától és spanyol arisztokrata anyától. Az édesapja hozta létre Bolíviában a Nemzeti Színházat. Aztán Chilébe költöztek, mert száműzték őket, majd Svédország, Magyarország következett. Nagyon izgalmas élete volt. A történetei nagy hatással voltak rám. Utolsó időszakában felvette az iszlám hitet, és ezt nem nagyon értettem. Kereste az igazságot, és remélem, hogy meg is találta. Engem is próbált erre az útra téríteni, de mondtam neki, hogy figyelj Edu, én kereszténynek születtem, és úgy is fogok meghalni. Borzalmas nap volt, amikor megtudtam, hogy Bolíviában kivégezték Evo Morales katonái. Bezárult a kör az életében: ott halt meg, ahol született, és közben megélt egy tartalmas életet. Főleg az írásain keresztül fűződött az én kapcsolatom Eduardóhoz. Nagyon sok versét szavaltam a könyvbemutatóin, főleg a háborús verseit szerettem nagyon. A bázisunk a Wichmann kocsma volt, a Kazinczy utcában, ahol nem csak az ő, hanem más kortárs költők verseit is előadtuk. Itt hoztuk létre a Pesti Művészklubot, és éveken keresztül csináltuk nagy sikerrel. Büszkén emlékszem erre az időszakra. Azzal, hogy Edu már nincs, véget ért ez is, ő volt a motorja ennek a mozgalomnak.

- A magyar szenior gyeplabda-válogatott tagja vagy. Miért épp a gyeplabda?

- Gyerekként mindenféle sporttal foglalkoztam, a focit is ki akartam próbálni. Azon a bizonyos napon épp nem volt fociedzés, viszont a másik pályán gyerekek kergettek egy kicsi labdát egy furcsa bottal. Gyeplabdáztak. Én is elkezdtem edzeni, és addig fejlődött a dolog, hogy 1979-ben megválasztottak az Év Sportolójának Szabadkán. Ez azért is érdekes, mert a gyeplabda nem annyira ismert sport, és csapatjáték. Ott nagyon nehéz kitűnni. Sajnos, később egy sérülés miatt abba kellett hagynom a sportolást, és harminc éven keresztül nem is hokiztam. Aztán elkezdtem keresni különböző csapatokat, már itt Magyarországon, ahová társulhatnék, és egy hirdetésben olvastam, hogy gyeplabda-nap lesz Zuglóban. Arra elmentem, és ott ismerkedtem meg Tápai Tiborral, aki a magyar férfi gyeplabda-válogatottnak a szövetségi kapitánya, és elkezdtem annyi év után ismét a hokival foglalkozni. Gyerekkorom óta megváltoztak a szabályok, más lett a bot is, de létrejött a magyar szenior gyeplabda-válogatott, Szabadkától Bécsig mindenhol játszottunk már, és szép sikereket érünk el, annak ellenére, hogy nincsenek meg hazánkban még a minimális feltételek sem egy rangos nemzetközi gyeplabda megmérettetés rendezésére. Az életem része ez a sport, és jó lenne megérni, hogy a magyar csapatoknak legyen legalább egy igazi gyephoki pályája, és a fiatal tehetségek jó körülmények között tudjanak edzeni. Érintett is vagyok ebben, hiszen a drága gyermekem, Tamara, pár hónapja elkezdte ezt a sportot, és szeretném, ha ő is részesülne abban az örömben, amit egy igazi pálya nyújt. Elvégre olimpiai sportágról van szó!

- Egyszer mesélted, hogy van egy kis házad Szabadkán, amit el szeretnél adni, és az árából pedig autót venni. Ha eladod a házat, és veszel egy autót, akkor nem lesz hova hazamenni. Mit jelent számodra a haza?

- A haza nemcsak a területet jelenti, hanem érzelmi dolog is számomra. Amikor hazautazom Szabadkára, mindig visszavárom azt az érzést, amit gyerekkoromban átéltem, és egyre kevésbé tudom ezt megélni. Eltűnőben van. Elúszik. Kiülök a kertbe, és egyre kevésbé érzem azt, hogy az az otthonom. Ez szomorúsággal tölt el. De vannak jó érzések is, pl. nyáron, amikor a fák között ücsörgök, és olvasgatok. Amikor nézek egy olimpiát, vagy világbajnokságot, és látom, hogy húzzák fel a magyar zászlót, és megszólal a magyar himnusz, akkor könny szökik a szemembe. És eszembe jut, hogy nagyon jó, hogy magyar vagyok. Nagyon büszke vagyok erre. Nagyon jó érzés, olyan érzés, amit nem lehet eltörölni. Amikor büszke lehetsz arra, hogy vagy képviseled a hazádat, vagy részese lehetsz annak az örömnek, amit a sportolóink, vagy más területek képviselői megvalósítottak. Számomra ez a haza.
Szigeti Réka
LEGKÖZELEBB JÁTSSZUNK

12. 21., SZOMBAT19:00

Egy asszon, két asszon!

Budapest

Altemplom, Pozsonyi út 58.

Az előadás megtekintése ingyenes.

HAVI MŰSOROK
KÖVESSEN MINKET!

Kövesse az Udvari Kamaraszínházat a közösségi oldalakon!

KAPCSOLAT

Jegyrendelés, jegyinformáció: jegy@mkuk.hu

Titkárság: info@mkuk.hu

© 2015 Udvari Kamaraszínház. Minden jog fenntartva! Designed and created by Adamic